A Belencsák-dinasztia megalapítója Belencsák Mihály, dédapám volt, aki a Felvidékrõl származott, ott tanulta mesterségét egy vízimalom mellett mûködõ késes-köszörûs mûhelyben. Azért települt a mûhely a malom mellé, mert így volt biztosítva a gépek meghajtását szolgáló energia. Innen került Székesfehérvárra, ahol egy késesmesternél, Szépéknél segédként dolgozott,hamarosan pedig mint önálló iparosként. 1904-ben megnõsült, majd 1906-ban megszületett nagyapám, Belencsák Béla.

Dédapám, hogy családját el tudja tartani, portékáját az ország különbözõ városaiban, vásáraiban kínálta. Így került a nyugati határszéli kis városba, Körmendre, ahol abban az idõben nagy kirakodóvásárok voltak.  Itt ismerkedett meg egy vásár alkalmával egy régi iparoscsaláddal, Bicklerékkel, akik faesztergályosok voltak. Javaslatára úgy határozott, hogy Körmendre költöznek. Mivel a környéken nem volt késes, remélték, hogy biztos megélhetést nyújt számukra a környék. Az összetartó körmendi kisiparosok segítségével viszonylag könnyû volt az átköltözés. Volt aki lakást, mûhelyt biztosított a számukra. Viszont nem kis feladat volt a mûhely berendezése, beindítása. Ebben az idõben Körmenden még nem volt villany, így a helyi szokások és a víz meghajtású gépeknél szerzett tapasztalatok alapján szerelték fel a mûhelyt. A gépeket kézi erõvel kellett meghajtani. Ez a következõképp történt: egy nagy kereket kellett a motor helyett beállítani, amit kézi erõvel két ember hajtott, errõl a kerékrõl lapos szíj meghajtással mûködtették a köszörût. Tehát dédnagyapámnak két inast kellett felvenni, akik a kereket hajtották, amikor köszörültek. A lyukak fúrását is kézzel végezték, mivel fúrógép nem volt. Így egy házilag elõállított "fúrómûvet" készítettek, amivel a saját maga által kovácsolt és élezett szívfúróval dolgoztak. A fúrómû: dédapám a derekára egy övet csatolt, amelyen elõl egy fémlap volt szegecselve, annak közepén lévõ kis lyukba a szívfúró kúpos, hátsó felét illesztették. A szívfúró közepére egy facsiga volt rögzítve, a fúró élezett végét pedig a bepontozott alkatrészbe illesztették. A meghajtást egy hegedûvonóra hasonlító fa szolgáltatta, amire lazán volt rögzítve egy gömbölyû szíj. A laza szíjat rácsavarták a fúró csigájára, és a vonó jobbra-balra történõ elmozdításával a fúrót megforgatták. Ez a fúrás õsi formája, olcsón elõállítható, de a vele való munka nagyon fáradtságos. A Deipu nevű fúrómûvet a család a körmendi múzeumnak adományozta, jelenleg is megtekinthetõ. A késes mûhely 1907 -ben nyílt meg, ahol dédapám az elsõ világháború kezdetéig dolgozott. A háborút becsülettel végigharcolta, sebesülten tért haza. Nehéz idõszak volt ez a család számára, dédanyám irányításával dolgoztak az inasok a mûhelyben. Rövidesen munkába állt fia is, aki erre az idõre már elvégezte a polgári iskolát. Nagyapám nagyon jó kezû iparosnak bizonyult, hamarosan elsajátította a mesterség csínját-bínját. Amikor felszabadult, vándorbotot vett a kezébe és Milánóba ment dolgozni. Az olasz késgyárban hamar kitûnt szorgalmával és ügyességével, megbecsült munkás lett (amit bizonyít az ottani mestertõl kapott okirat is). Hazatérve, sok tapasztalattal gyarapodva, újra a mûhelyben dolgozott. Nagy szükség volt erre, mert dédnagyapám a háborúban szerzett tüdõlövésbõl nem gyógyult meg, 1928-ban meghalt. Nagyapám a sportot is szerette, tagja volt a körmendi vasparipa egyesületnek. Saját biciklijével, kerékpárjával ment Párizsba, mint a korabeli mesterlegények,  újabb tapasztalatokat szerezni a késgyártásról. A gépek között járva szinte itt érzem dédapám, nagyapám szellemét, amint átjárja lelkemet üzenetük: "Szeresd a gépeket, és e szakmát folytasd, és add tovább, öröklődjék és folytatódjék további századokon át."

Nagyapám 1933-ban házasodott, 8 gyermekük született. A II. világháborúban motoros futárként szolgált. Ezt követõen nehéz évek vártak a családra. A háború után három iparos maradt a szövetkezeten kívül, köztük nagyapám is. Mûhelyüket elvették, s így a családi háznál lehetett kialakítani a mûhelyt. A kilenctagú családot (két szülõ, nagyszülõ és a hat gyermek) a kis mûhelybõl kellett eltartani. Családi pótlékot nem kaptak, mert a kisiparosok "maszekok" voltak. Nagyapám reggeltõl-estig dolgozott, nagyanyám lovas szekérre ült a többi iparossal, és mentek a vásárba, sokszor 30-40 km távolságra, hogy megélhetésüket biztosítsák. Dédnagyanyám nevelte otthon a gyermekeket. A családi dinasztia minden egyes tagja kidolgozott néhány újabb típusú késfajtát, így gazdagítva a választékot, mely ma már eléri a száz darabot. Nagy gondot fordítottak az esztétikai megjelenés mellett a népies, mûvészi formák követésére, és teljesítették a megrendelõk külön kívánságait is. Hentesek, bel- és külföldi húsipari cégek speciális késeinek megtervezését és kivitelezését is vállalták.

A fiúgyerekek közül legelõször Béla nagybátyám tanulta meg a késgyártást, sajnos õ fiatal korában elhunyt. István nagybátyám 1956-tól dolgozik a családi mûhelyben, egészen a mai napig. Ferenc nagybátyám szintén nagyapám mûhelyében tanulta a mesterséget, majd késõbb Sopronban telepedett le, ott öregbíti a Belencsák nevet. A család szinte minden tagja igyekezett valamit modernizálni, könnyíteni a mûhelyben a munka végzésén, de az eredeti berendezést szinte családi ereklyeként megõrizték. Édesapám, Belencsák Mihály, ki ott szintén kitanulta a kés gyártás fortélyait, szorgoskodik a mai napig is. Õ is az õsi mûhelyben tanulta a mesterséget, és a munka szeretetét.
Jómagam 1983-ban mentem inasnak, vele párhuzamosan gimnáziumba jártam, s leérettségiztem. 1990-ben megházasodtam, egy kislányom van. Önálló iparengedélyem 1989-tõl van. Üzletem Körmenden nincs, mivel a családi mûhelyben nagybátyám dolgozik. Én inkább vásárokra járok, megfordulok az Õrségi vásártól a Hidi vásárig. 1985-ben, a IV. Országos Táncháztalálkozón  fesztiváldíjat nyertünk, a zsűri elnöke Borbély Joli néni volt. Azóta is folyamatosan részt veszünk a NESZ-rendezvényeken. Külföldi kiállításon, tavaly Milánóban, Európa legnagyobb kézmûves vásárában is sikere volt késeinknek.

Gyártási palettánkon disznóölõ kések, vadásztõrök, konyhakések, zöldségkések, bicskák szerepelnek. Késeim zömét ma is kézimunkával készítem, ugyanazzal a technikával, munkafolyamatokkal végzem, mint elõdeim.

A kovácsolt penge már egyre jobban háttérbe szorul a rozsdamentes anyagok miatt, viszont mi minden késünket faszénen eddzük, így jobb minõségû pengéket nyerünk. Késeimnél a paklit minden esetben ólommal forrasztjuk fel a platinára. A platinás késeket nem tartom egészségesnek, mivel a kés belsejében a réz oxidjától zöldrnéreg, grünspan keletkezik, amihez a késpenge becsukáskor hozzáér, s így étkezéskor a pengén lévõ mérget megesszük. Ezért leginkább vas-platinát használunk. A pengéket rozsdamentes, W.Nr. 40-34 minõségi anyagból, vagy szénacél SIO l-s anyagból készítjük. A rugó mindenkor szénacél. A pakli anyaga réz, vagy alpaka. A késnyelek lehetnek: agancs, szaru, fa. Többféle fával dolgozunk: natúr diófával, pácolt cseresznyefával, amil szép piros színű, és több száz éve a föld alatt lévő, már szenesedő uszadékfával, amit a Rába a part oldalából mos ki. Ennek a fának elõnye, hogy megmunkálva már a víz sem árt neki.

A csiszolás hagyományos módon filckorongon folyik, ugyan már nem enyvvel, hanem vízüveggel ragasztjuk a csiszolóport a korongra. Modernebb mûhelyekben már szalagcsiszolón csiszolnak, ezzel a technikával szebben ki lehet az idomos részeket dolgozni, így szebb felületet lehet elérni. Mi viszont továbbra is a hagyományos módszerekkel dolgozunk.

Vas megyében, ha valaki azt mondja, "add oda a belencsákot!", akkor mindenki tudja, hogy a kését kéri, mert a Belencsák név egyenlõ a késsel. Ezt a kitüntetést négy generáció érte el, becsületes, pontos munkával, mely immár több mint száz kilóméteres körzetben három országban hirdeti és öregbíti az aranykezû magyar kisiparosok jóhírét.

Egy alkalommal kanadai magyar látogatott haza, és betért egy Belencsák-késért a mûhelybe. Azt mondta, visz egy darabot Magyarországból, amit mindig a zsebében hordhat.

Ifj. Belencsák Mihály

KÉPEK A CSALÁDRÓL>>>